K.HANGA / Szolnok /

Lovas József  Pál

Hősök

(filmforgatókönyv részlet)

5. BELSŐ, KOVÁCSÉK OTTHONA – NAPPAL

Szépen berendezett polgári lakás. Ami különlegességet ad a kertes háznak, az a kovácsoltvas bejárati kapu, a művészien kidolgozott kerítés, díszek a ház különböző pontjain, melyek a gazda, a mesterkovács munkáját dicsérik.

Anya és leánya a nappaliban foglalatoskodnak. Anyja Éva a megszáradt ruhákat hajtogatja az asztalnál, lánya, nevezzük most már Kisévának, ahogy a család is megszokta a hosszú évek során, a fotelban ül, könyvet tart a kezében. Olvasna, ám gondolatban el-elkalandozik néha. Olyankor anyját figyeli, a hozzáértéssel összehajtogatott ruhák sorát, ahogyan egymás után stócba verődnek az asztalon. Eltelik egy kis idő, amikor megszólal:

KISÉVA Anya…

KOVÁCSNÉ Igen…

KISÉVA Kérdezhetek valamit?

KOVÁCSNÉ (lánya felé fordul) Hát persze, aranyom.

KISÉVA Te ismerted a dédnagypapát?

KOVÁCSNÉ (csodálkozva) Dédnagyapát?

KISÉVA Igen. Az én dédnagyapámat, a te atyai nagyapádat.

KOVÁCSNÉ (még mindig csodálkozón) Édes lányom, hogy jutott ez most hirtelen eszedbe?

KISÉVA Olyan keveset tudok róluk. Jóformán semmit. Ti sem beszéltetek a nagyapákról soha. Ha mégis, hát azzal sem mentem messzire.

KOVÁCSNÉ (megáll a hajtogatásban) Érdekes… Eddig nem is nagyon érdeklődtél felőlük.

KISÉVA Lehet. De most valahogy másképpen látom a dolgokat. Szeretnék többet tudni az őseimről. Például a dédnagypapáról. Te ismerted őt személyesen?

KOVÁCSNÉ Nem. Még kislány voltam, amikor bevonult katonának. Nem is emlékszem rá. Csak annyit tudok, amennyit édesanyám mesélt róla.

KISÉVA (figyelmesen hallgatja édesanyját) Igen…

KOVÁCSNÉ Kovácsmester volt, jó szakember. A munkájának messzire elment a híre. Mert szerette azt, amit csinál. Azt mondják, patkolás közben beszélt a lovakhoz. Megértették egymást.

KISÉVA (meglepődve) A lovakkal?...

KOVÁCSNÉ A lovakkal. Beszélt hozzájuk és állítólag megértették, olyan szépen viselték el, ahogyan bánt velük. Később ezt a nagyapád is megerősítette.

KISÉVA (elgondolkodva) Mindketten kovácsmesterek voltak…

KOVÁCSNÉ Igen, a dédnagypapa és a nagyapád is egy híres kobácsnál tanulta ki a mesterséget, melyet apád továbbvitt a családban. Ez az ipar nagy múltra tekint vissza a városban. A két világháború között 57 műhelyt tartottak nyilván a településen. A kovács fontos szerepet töltött be a paraszti gazdaságok életében, hiszen amellett, hogy lovat patkolt, a kocsik vasalását is ő készítette, illetve a mezőgazdasági eszközöket javította. Munkaeszközeik egy részét (fogók, kézi lyukasztók, pontozók, kézi vágók, kalapácsok, üllőbetétek) a kovácsok egykoron maguk készítették.

KISÉVA …És mindketten háborús hősök lettek…

KOVÁCSNÉ Igen… sajnos… Így alakult a sorsuk. De miért foglalkoztat ez téged éppen most?

KISÉVA (kissé türelmetlenül) Anya, érettségi előtt állok, és… és úgy érzem, nagyon keveset tudok a háborúkról. Különösen az első homályos előttem. Nem értem például, hogy a dédpapa miért vonult be katonának? A nagypapát tudom, őt behívták. Neki menni kellett, de a dédpapa…

KOVÁCSNÉ Bizonyára előtted is ismerősek ezek a szavak: hazaszeretet, hazafiság. A haza védelme az idő tájt nagyobb értelmet kapott, mint napjainkban. Ezekkel a szavakkal toborozták az embereket.

KISÉVA Önkéntes volt?

KOVÁCSNÉ Nem egészen. Végül is behívóparancsot kapott.

A lány láthatóan nem érti a történteket, hallgatásba merül. Ám azt is sejti, hogy az anyja sem tud többet az egészről. Rövid szünet után folytatja.

KISÉVA Hogyan halt meg? És hol?

KOVÁCSNÉ (a fejét rázza) Nem tudjuk.

KISÉVA (Kiséva az anyjához lép, megfogja mind a két kezét) Semmi emlék nem maradt utána abból az időből? Egy levél, egy katonakönyv, vagy bármi más?... Semmi?

KOVÁCSNÉ De igen. Néhány levelet kaptunk tőle, közvetlenül a bevonulása után írhatta a családnak. Semmi több… Apád a nagyi dolgai között őrzi őket, ha még léteznek egyáltalán. Elkérhetjük tőle, ha érdekel…

Összeölelkeznek.

KOVÁCSNÉ Drágaságom, sajnálom, de ennél többet nem segíthetek.

KISÉVA (anyja nyakába borul) Anya, szeretlek.

6. BELSŐ, VÁROSI KÖNYVTÁR – NAPPAL

Városi könyvtár. Kiséva és a barátnője a könyvespolcok között sétálnak, nézelődnek. Kézbe vesznek egy-egy könyvet, belelapoznak, majd visszahelyezik azokat a polcra. Némelyik könyvre felhívják egymás figyelmét, összenéznek, majd felnevetve, máskor lemondóan intve tovább lépnek.

KISÉVA (vaskos kötetet tart a barátnője elé) Nézd csak… Ehhez mit szólsz?

BARÁTNŐ (belelapoz a könyvbe) Nagyon vastag, száraz, és tele van évszámokkal. Ahhoz túl rövid már az idő, hogy átrághasd magad rajta. Nem ajánlom.

KISÉVA (egy másik, jóval vékonyabb kötetet nyújt át a barátnőjének) És ez? Már nem annyira vaskos, és a formátuma is kisebb.

BARÁTNŐ Na, igen. (A könyv címét olvasva elmosolyodik) Boldog békeidők. Hallottam róla, hogy valaha volt ilyen is. Az Osztrák-Magyar Monarchiában.

KISÉVA Apám szerint jóval elviselhetőbb világ volt akkor. Azt mondja, azóta sincs békesség itt, a Kárpát-medencében.

BARÁTNŐ (felnevet) Honnan tudja? Hiszen nem is élt abban a korban.

KISÉVA Nem tudom. Úgy látszik, többet olvasott a monarchiáról, az első világháborúról és Trianonról, mint én. Most kezdem igazán irigyelni ezért.

BARÁTNŐ Megnyugtatlak, tizennyolc éves korában ő sem tudott többet Trianonról, mint mi. Sőt!

KISÉVA Valóban. De attól még lehet hiányérzetem a témában, nem igaz?

BARÁTNŐ (megvonja a vállát) Felőlem. Ha neked így jobb. Ám legyen. (Hirtelen megfordul, a barátnője szemébe néz) Mégis miért?

KISÉVA Mondtam már. Az utóbbi időben túl sokat beszélnek az I. világháborúról, Trianonról. Tétel lesz, meglásd.

BARÁTNŐ (már kacag) Lehet. De akkor mond meg nekem, mire számíthatunk magyarból?

KISÉVA Ajaj! Sok az évfordulós író, költő. Csak a száz éve születetteket sorolom: Boldizsár Iván, Darvas József, Gazdag Erzsi, Hajnal Gábor, Hegedüs Géza, Kálnoky László, Ottlik Géza, Örkény István, Thurzó Gábor. Lehet válogatni. Közülük egy-kettő bejöhet. Ez így szokott lenni.

A bejelentés némi zavart okoz a társaságban. Kiséva mosolyogva figyeli barátnőjét, aki a hír hallatán többször is elhúzza az ajkát, arca egy pillanatra komorrá vált. Aztán összenéznek, majd egymásba karolva, nevetve elhagyják a termet.

7. KÜLSŐ, KISVÁROSI TEM ETŐ - NAPPAL

Kisvárosi temető. A sírok között hosszú út vezet a világháborús emlékműig. Az út két oldalán több sorban fejfák. A háborúban elhunyt ismeretlen katonák emlékét őrzik.

Kiséva lassan, ráérősen lépked az úton. Egyedül van, ő maga határozott így, hogy nem kíván kísérőt, magányos sétája az emlékezésnek szól. Nagyszülei, a déd- és nagyapa emlékének. Bár egyikük sem ott pihen a halmok alatt, vallja, a háborúkban elesett hősöknek járó tisztelet őket is megilleti.

És akkor megszólal egy hang. Lehet, egy ünnepi szónoké, lehet, hogy a középiskolai tanáráé.

Lépdel a sírok között, a kora délutáni napsütésben hol jobbra, hol balra tekint. Néhány percet elidőz a II. világháborús emlékmű előtt, meggyújt egy alvó gyertyát, tenyerével körbefogja, védené a széltől, majd amikor már biztos a dolgában, továbblép. Kissé távolabb, az ismeretlen katonák síremlékéhez vezető út bejáratától balra állítatta a város az I. világháborús emlékművet. Kiséva most ott időz, meggyújt egy gyertyát, majd leül a művészi alkotással szemben elhelyezett padra. Hosszasan néz maga elé, aztán az emlékműre.

BELSŐ HANG Tanultad már, 1917-ben törvényben mondták ki először, hogy „nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni.” Így lett május utolsó vasárnapja a magyarországi hősök emléknapja. Az ünnepet a második világháborút követően a kommunista diktatúra eltüntette, kitöröltette a naptárakból is, majd a rendszerváltozást követően került ismét vissza a köztudatba. Saját szemeddel láthatod, mivel pár nappal az ünnep után vagyunk, hogy az emberek tisztelettel adóznak hősi halottaik emlékének. Koszorúk, frissen szedett virágok a fejfákon, gyertyák az emlékműveken. Mind-mind a túlélők üzenetéről szól. És ez így van rendjén.

Aranyossy Ildikó írása letölthető innen:

Aranyossy Ildikó pályázata.doc

BUDAY ANIKÓ

HÁBORÚ

Egy gyermek halála

Óvóhelyre! gyerünk, siessetek!

kiáltotta  az asszony, s egyik gyermekét cipelve,

gyorsan rohant le a pincébe.

Messziről már hallatszott mély zúgása a szörnynek,

a riadt gyermekek szeméből hullottak a könnyek.

Férje s fia még hátul futott, mikor a szörny alá bukott.

Az asszony ezt már nem látta, bemenekült lányával a pince gyomrába.

Pince mélyén vak rémület, néma csend, remegő kezek,

lecsukott szemek, s mozgó ajkak imát darálva könyörögtek,

hogy  a háború ne vigye  halálba őket.

Aztán mély csend vette őket körül.

Az asszony szíve megdermedt, üresség lett benne, vak rémület.

Hol a fiam? és a férjem? nézett körbe a pincében.

Néma csend volt a válasz, ijedség ült a szemekben.

Ekkor egy árnyék jelent meg a pincejárat tetején,

A férj ált ott , halott fiával a kezén

Kis szívét repesz tépte szét, hiába védte a férfi kicsi életét.

Hol vagy Uram?!  Mit tettél?!

Hagytad, hogy  fiam  testét a szörny tépje szét!

Zokogta az asszony fiára borulva, átkozva az eget, és romba dőlt életét.

Szépen csöndben lassan kiürült  a pince,

Csak a fádalom és a halál szorult be örökre.

Boda Zsófia Borbála, Buksi

A háborúban

/HAIKU/

A háborúban,

Búsan zokognak, sírnak,

Sosem vígadnak.

Háború

Szomorú,

Háború,

Derűre,

A ború.

Komoly,

Nyomor,

Korgó,

Gyomrok.

Hevesen,

Sebesen,

Menetel,

Hadsereg.

Sebesen vernek,

Kattogó szívek,

Aggódó szemek,

Sokat könnyeznek.

Mi lesz,

Ennek,

Vége?...

Reméljük a béke.

BÉKÁSI IMRE

„Elesett katonák emlékére …..”

Dombok, melyeken átfúj a szél …

Didergő, megkínzott csontjaid nyughelye…

Vajon Édesanyád, otthon tudja-e?

Tudja-e hol pihen tested, hol szállt el lelked …?

Tudja-e hol mondtad utoljára, Édesanyám szeretlek.

Hol kerested az otthoni illatot, utoljára,

miközben a zord fém test kioltotta fiatal életed …

Hol nyelt el véglegesen, az anyaföld szeretete …

Ma már, frissen zöldellenek a virágok …

Ma már, örökzöldek takarják el az álmod …

Kevesen tudhatják, mit rejt a halom …

Valaha érzékeny szíved, ma már nyugalom …

Mit adhat neked ma az utókor …

Sírhalmodon, egy emlékezés, egy főhajtás …

Vajon leér e hozzád a földhalmon?

Valaha érzékeny szíved, ma már nyugalom …

Lépj elém fiatal gyermek, ki ma rajtam átgázolsz …

Nekem is volt anyám, aki engem gyászolt …

Itt fekszem a sötét földben, fiatalon …

Teérted tértem, teérted harcoltam,

teérted választottam a sötét földhalmot …

Néha, ha felém jársz, gondolj még rám …

Fiatal szívem nekem, már nem jár …

Hozz reám friss virágot, és emlékedben,

kísérjen téged a magyar baka szeretete …

Mihala László Attila

                                             Horváth Gábor István

      Ketten a vízen

     Amikor az őrszolgálata este hatkor véget ért azon az eldugott galíciai vasútállomáson, sietve visszament a bunkerébe, ott evett egy jó adag szalonnás tojásrántottát. Egy korty bort ivott rá, hiszen 1914 karácsonya volt. Az első karácsonya a fronton, távol a hazájától, a családjától. Szemével már a sarokba támasztott fegyverét és katonazsákját kereste.

   - Minden rendben volt kint?- kérdezte kedvetlenül az őrmestere.

   - Nem volt semmi. Járt ma itt a hadnagy úr?- válaszolt.

   - Volt itt, de már elment a többi szakaszhoz eligazítást tartani. Miért kérdezi?

   - Tudja, őrmester úr, elég silány az ellátmányunk. Most éppen nem dörögnek a fegyverek, kimennék a közeli tóra süllőt fogni a többieknek. A frontvonal úgyis a tó másik partján húzódik. Elenged akkor, őrmester úr?

   - Nyakunkon van a karácsony mellett az a vodkavedelő orosz sereg is. Menjen fiam, hozzon halat a bajtársainak, meg nekem is. Vigyázzon magára, legkésőbb hajnalra érjen vissza!

   Csik Lajos honvéd tisztelgett, kilépett a fedezékből, és földöntúli boldogsággal szívében elindult a tó felé. Gondolatban már otthon járt, szépséges feleségére és kettő gyermekére gondolt. Úgy tűnt neki, hogy most otthon van falujában, a Balaton északi partján, és megy szenteste halat fogni a családjának. Örült, hogy kimehet a vízre, és beevezhet a süllők után. Még a hideg és a sötét sem zavarta, magabiztos léptekkel haladt a nádas felé.

  Az orosz katona a parton, a náddal teli kisöböl nyiladékánál állt. Csendben volt, nézte a vízen az ezüsthidat. Ötven éves elmúlt, de jól, keményen tartotta magát. Bevonulása előtt a Volgán volt hajós, majd egy halászati szövetkezetben dolgozott. Jól ismerte a természetet, annak minden egyes rezdülését. Meg sem moccant, amikor zörgött a kavicssétány és Csik Lajosnak a lépteit meghallotta.

  - Jó estét, testvér – köszönt rá a magyar katona. - Valami baj van, eltévedtél?

A holdfényben meglátta az orosz egyenruhát, egyből hátrébb lépett.

  - Ne félj, csak sétálok egyet, fájt a fejem. Fegyver nincs nálam, látom, hogy nálad sincsen- mondta a másik férfi tört magyarsággal.

  - Honnét tudsz te magyarul, csak nem vagy kém?- csodálkozott a magyar.

  - A Kárpátalján születtem, a dadám egy magyar nő volt, tőle tanultam – válaszolt az orosz. – Ha kém lennék, már nem élnél. Inkább állj meg, és hallgatózz egy kicsit.

Csik Lajos letette a hátizsákját a földre, aztán belefülelt az estébe.

- Na? Hallod a pendüléseket? Mintha valaki balalajkát pengetne-mondta az orosz.

- Jég?- kérdezte Csik Lajos.

- Igen, jég. Hártyásodik a part mentén, és ahogyan a víz fodrozódik, emelgeti a jégdarabkákat. Ha megáll a szél, befagy a víz reggelre.

- Én halászni megyek egy csónakkal, majd óvatosan fogok evezni. Nem jössz velem, testvérem?- kérdezte a magyar.

- Aki fél a víztől, az maradjon a parton. Ha már egyszer egymás mellé sodort minket az élet, akkor kievezek veled- válaszolta az orosz.

- A tó tele van fogassal, süllővel, méretes halak bújnak lent az iszap aljában. Senki nem talált még rájuk, majd csak mi. A zsákmányon megosztozunk-mondta Csik Lajos.

- A víztől én soha sem féltem, mert tudtam, hogy milyen. Alkalmazkodni kell hozzá. Most is, mindig. Menjünk be, és először a nádas mentén nézzük meg a halakat- érvelt az orosz.

- Rendben, menjünk akkor. Ebben a kutya hidegben csak nem jár erre senki fia sem.

Csik Lajos ezzel előhúzott a katonai hátizsákjából egy teli pálinkásüveget, és odanyújtotta az orosznak, akit Iván Cserbakovnak hívtak, túlestek már a bemutatkozáson.

- Igyál, Iván barátom, egészségedre!

Az orosz átvette tőle az üveget, és jól meghúzta.

- Ez milyen fajta itóka?- kérdezte.

- Amolyan törkölyféle. Majdnem hetvenfokos, Balaton-felvidéki.

- Éreztem is, mintha egy tüzes kályhát nyeltem volna le- nevetett az orosz.

   Csik Lajos is ivott egyet, aztán kihúzta az elrejtett csónakot, bepakoltak mindent, beszálltak, elindultak. Szakmai múltjára hivatkozva az orosz ült le az evezőkhöz. Kis csuhés nyiladékon jutottak ki a nyílt vízre, és ahogyan a csónak átsiklott az elsárgult szárak között, hallani lehetett a vékony, töredező jég pendüléseit. Erre a zajra most Csik Lajos is felfigyelt. Nemcsak a part mentén, hanem már beljebb is jegesedett egyre jobban a víz. Tudta, hogy ez rossz előjel. Ráadásul a szél is elállt, nyugodt, rezzenéstelen volt az egész víztükör. A magyar már lemondott a süllőzésről. Arra gondolt, hogy megnézik, mi van a falusiak által lerakott varsákban, aztán mindenki megy a dolgára, Isten hírével. Éjfélre vissza is érhet simán a saját lövészárkába. Esetleg partra rántják a csónakot, hogy ne fagyjon bele a vízbe. Kár lenne érte.

   Egy viharlámpát a csónak orrába tettek, de nem gyújtották meg. Csak a Hold derengő fényénél köröztek céltalanul a nádas mentén. Amikor a nádas végéhez értek, az orosz kiemelte a vízből az evezőket és hosszú percekig füleltek. Szokatlan csend volt, nesz sem a partról, sem a vízről nem hallatszott. Csik Lajos lelkében felesége csilingelő hangja és gyermekeinek angyali nevetése töltötte ki a néma űr ürességét. Már semmit nem kívánt: halat, háborút, győzelmet, tűzszünetet, lövészárkot, őrséget, alkalmi orosz barátot, bort, kalácsot. Már csak békét kívánt, csak haza akart jutni épségben a családjához. Minél hamarabb.

   Óvatosan besiklottak egy csatornán a nádasba, és a magyar meggyújtotta a viharlámpát. Sötétben nem találta volna meg a varsákat, csak kocsmai szóbeszédből tudta a közeli rejtekhelyüket. Most, a fénynél könnyebb dolga volt. Az első varsa, ahogyan felfelé húzta, elnehezedett a súlyától.

- Ma éjjel, úgy látszik, szerencsénk van- szólt hátra az orosznak.

- Mekkora?

- Olyan ötkilós formájú- mondta Csik és egy kövér pontyot csúsztatott a hátsó üléspad alá, miután jól fejbe verte az evezőlapáttal.

Lassan tovább eveztek és a másik varsát is kiemelték, de abban csak kettő vézna keszeg ficánkolt. Csik Lajos szomorúan elengedte őket vissza a vízbe.

- Fázom nagyon- szólalt meg az orosz.

- Mindjárt kimegyünk a partra. Bírjál ki még egy fél órát, kitartás- biztatta a magyar.

- Add ide a pálinkát, barátom.

   Ivott egy jót Iván Cserbakov, aztán Csik Lajos. Lassan, óvatosan kieveztek a csatornából, és a nádas mentén közelítettek a part felé. Váratlanul közben teljesen kisütött a Hold. Ezüstszínű fényével elárasztotta a tájat és a vizet. A sötét éjszakában biztató távlatok és messzeségek nyíltak meg egyszerre. Jól látszott a nádas körvonala, a part menti fűzfasor, a csónakkikötő mólója, de még a túlpart sötét árnyéka is. Az orosz felnézett, kiemelte az evezőket a vízből, majd mohó vadászkutyaként beleszimatolt a levegőbe.

- Egy órára talán érdemes lenne újra kievezni- szólalt meg nagy sokára.

- Egészen idáig fáztál, nem?

- Már nem is fázom. Add csak ide azt a jófajta törkölyt.

Újra ittak, aztán az orosz a csónak orrával megcélozta a nyílt vizet. Mindkettőjüket hajtotta az ősi, vadászó, halászó férfi sikerre éhező rítusa. Eredményt akartak, kézzel fogható dicsőséget.

- Visszatalálsz még oda?- kérdezte Csik Lajos félénken.

- Látszik az a magas nyárfa a vendéglő előtt, és a csónakkikötő lámpája is.

- De a túlparton nálatok nem látszik a templomtorony, amit a mi tüzérségünk bemérési pontként szokott használni – aggódott a magyar.

- Úgyis mindig megérzésre megy az ember. Amikor a Volgán hajóztam, koromsötétben is megtaláltuk a kikötőket. Petróleummal világítottunk, és ha az kifogyott, akkor a part menti muzsikházakban is sötétség volt. Mégis mindenhová odataláltunk. Ne aggódj már annyit, Lajos!

Az orosz erősen evezett befelé, mintha versenyen lett volna. Egy kilométernyire a parttól megállt, nézelődött, aztán a parttal egyvonalban evezett pár száz métert, majd újra befelé irányította a csónakot.

- Jól vagy, komám? – kérdezte, és a magyar katonára nézett.

Csik Lajos körültekintett, megszemlélte mindkét partot, a kikötő környékét, aztán egy bölcs nyugalmával megszólalt:

- Végre helyben vagyunk. Halásszunk egy kicsit.

Kidobták a horgonyt. Az orosz meggyújtotta a viharlámpát. Összeszerelték a botokat, feltűzték a csalit a horgokra, aztán bevágtak a vízbe a jó fogás reményében.

- Kezd egyre hidegebb lenni. Te nem fázol? – kérdezte az orosz.

- Fagyni fagy, de nem úgy, mint nálatok otthon. Igyál inkább egy kis pálinkát!

Az orosz ivott, aztán az üveget átnyújtotta a magyarnak. Csik Lajos is húzott egyet, majd megszólalt:

- Ez majd felmelegít bennünket. Úgy fél órát maradunk, és megyünk ki a partra, ahonnét elindultunk eredetileg.

Alig fejezte be a beszédét, már adta is vissza az üveget az orosznak, amikor megmozdult a baloldali boton a kapásjelző. Fémes hangon csilingeltek az apró ólomgolyók a zsinóron. Várt egy kicsit, hogy a hal elég mélyen benyelje a horgot. Bevágott neki egyből. Nehezen jött fel zsákmánya a víz tetejére, ahol elkezdett húzni, egyre messzebb a csónaktól. Csik Lajos ekkor már érezte, hogy ez nagy kapás lesz. Fárasztotta, vezetgette körbe-körbe, aztán odaszólt az orosznak:

- Merítsél alája gyorsan a hálóval!

Iván Cserbakov imbolyogva felállt, és a merítő szák után kotorászott. Csik a lába alatt érezte, hogy az orosz billegeteti a csónakot.

- Azonnal ülj le! – kiáltott rá – Majd én beemelem azt a halat!

Az orosz engedelmesen leült, de a csónak még hosszú másodpercekig billegetett. Csik Lajos közben óvatosan lehajolt, a merítő szákot a bal kezébe vette. Másik kezével közelebb húzta a halat, és lassan belevezette a szákba. Kiemelte, és látta, hogy egy kövér süllő akadt a horgukra. Súlyát érezve úgy öt kilósnak érezte. Fejbe vágta a szák nyelével, majd ledobta az első üléspad alá. Végre megvan az a jutalom, amiért jöttek. Ezen fellelkesülve újra csalizott, és bedobott az előbbi sikeres fogás helyére. Közben, ahogy a csónak mozdult, pendülő neszeket hallott. Lenyúlt a csónak mellé, és a vékony jég véresre vágta az ujjait. Furcsállotta ezt a dolgot nagyon. Megemelte az egyik szereléket, és a gyér fényben is látta, hogy a zsinórra végig odafagytak a vízcseppek.

- Iván – szólalt meg – a végén még idefagyunk a víz közepére!

Csend volt, választ nem kapott. Az oroszra pillantott, és újra megszólította:

- Na, mi van, barátom? Berúgtál ettől a kis pálinkától?

Az orosz furcsán összegörnyedve ült, és hallgatott. Csik Lajos felállt a csónakban, és barátja arcát vizslatta, de éppen elfogyott a fény, felhőfoszlány úszott át az égen. Kicsit előrelépett, és óvatosan megrázta:

- Iván, mi az Isten van veled? Ne szórakozz, nem érünk erre rá!

Az orosz teste megbillent az ülésen, és belefordult a vízbe. Csik Lajos utánakapott, és megragadta a gallérját. Igyekezett visszaemelni a csónakba, de ereje a hidegben gyorsan fogyott. A megbillent csónakba ömlött be a jéghideg víz. Igyekezett megemelni az orosz testét, de ahogyan erőlködött, a csónak pereme még mélyebbre merült, és egyensúlyát elveszítve maga is belezuhant a vízbe. Azonnal megdermedt, a hideg, jeges szorítás egyenesen a szívéig hatolt. Elengedte barátja gallérját, és a csónak peremét keresgélte a gyér éjszakai fényben, görcsben álló ujjaival. A csónakot már nem érte el a keze, s amikor utoljára felnézett a Holdra, már nem is érzett semmit. Utolsó pillanataiban felesége és gyermekei mosolyára, arcára gondolt. A megadás békéjével, derűsen siklott le a mélybe.

Reggelre befagyott az egész tó. Mindkét partról jól látszott a jégbe merevedett csónak, de a vékony jégen senki nem tudott odáig elmenni. A karácsonyi ünnepek elmúltával, amikor már meghízott a jég, falusi halászok, és a két hadsereg tábori lelkészei együtt bementek a csónakhoz. Az belül is tele volt jéggel, belefagyva egy kövér ponty, egy szép süllő, hátizsák, szerelék, és egy félig kiürült pálinkásüveg. A dezertáló katonákat, Csik Lajost és Iván Cserbakovot sehol sem találták meg. Katonatársaik, otthoni szeretteik elsiratták őket, de a faluban szárnyra kelt egy olyan híresztelés, hogy megmenekültek, valahogyan kijutottak a partra a jégen. Mert ha nem, akkor miért nincsenek ott jégbe fagyva a csónakban?

Ezekre a kérdésekre a tavasz adta meg a választ. Egy napsütötte délelőtt helyi halászok fogták ki Csik és Cserbakov holttestét. Arcuk már felismerhetetlen volt, katonaruhájuk szétmállott. De ezen a télen a civilek és a katonák közül csak ők tűntek el, így a hatóságoknak könnyű dolguk volt az azonosításhoz.  Érdekesség volt még, hogy az aznap kifogott halak gyomrában fém gombokat találtak. Katonai zubbonyé lehetett. Kiderült a dögcédulák alapján, hogy a magasabbik volt Cserbakov, az alacsonyabb pedig Csik.

Így is temették el őket, egymás melletti sírokba. Az egész falu megjelent a temetésükön, a gyászbeszédeket a tábori lelkészek mondták. Mindketten kiemelték azt a tényt, hogy a sírokban nem ellenségek, hanem barátok alusszák örök álmukat. Temetésük napján aznap tűzszünet volt érvényben a magyar és az orosz hadsereg között. Furcsa is volt az a nagy csend, a sok ágyúdörgéssel, géppuskaropogással eltelt napok között. A temetés után a falu férfi tagjai elindultak a nádas felé, mert már megkezdődött a csukák fürdése, és ezt egy jó halászember nem mulaszthatja el semmiképpen.

BARKUTI JENŐ (Bátaszék)

Emlékek lánca

Kedvenc időtöltéseim közé tartozott, a Méh telepeken való szemlélődés.  Kiselejtezett könyvek, régi iratok, levelek, elfelejtett gépek rajzai, mindig lázba hoztak.    Ha tehettem, megálltam az ilyen lom telepek mellett s legtöbbször észre se vettem, hogy elszalad ott az idő.  Talán azért, mert az eldobott, kiselejtezett papírok között mérhető le igazán milyen gyorsan múlik el a világ dicsősége. Minden régi tárgy, eszköz, levél, fénykép, magán visel valami információ számba menő üzenetet: egy dolgos munkáskéz melegét, vagy a tervezők, alkotók, örömét, nehezen hamvadó őszinte szeretetet. Írtam is erről néhányszor, ha a szerkesztők helyet adtak egy kis múltban való elmerülésre. Sőt, évek múlásával megbecsült ’szakértőnk számítottam már, amikor még újságokban nem csak a hazugságok, rágalmak, és borzalmak számítottak hírnek.  Megbíztak bennem a kollégák, mivelhogy gyakorlott szem kell a múltat vallató riporthoz.  Idő, tapasztalat kell ahhoz, mire az ember megfejti mit is őriznek az egykori hallgatag sárga iratok, fényképek. S ez bizony leginkább az idősek kiváltsága.

Ennek a kedvtelésemnek köszönhetően törzs vásárlónak számítottam a mohácsi Méh- telepen. Nyugodtan szemlélődhettem a papír halmok között. Megtűrtek. Nem zavartak az alkalmazottak.  Egy Vilma nevű idős tanárnő járt még oda. Képeslapokat gyűjtött. Ő már üzleti szemmel nézelődött. Régi képeslapokkal egészítette ki  nagyon szerény nyugdíját. Kijárt a pécsi vásárra régi dolgaival, Ismerték a gyűjtők, s keresett néhány Forintot.  Ha érdeklődés mutatkozott, előadásokat is szívesen tartott a régi képeken látható városokról, azok sorsáról.
No, persze ma már kellő óvatosságot, kíván ez a gyűjtögető- kereskedő tevékenység.  Ha ugyan is Nemzeti Adó és Vámhatóság fel figyel erre „vagyonfelhalmozó” tevékenységre, hát bizony komoly gond lehet. Az új hivatal ugyan is a kicsikre különös gonddal figyel…

Így alakult, hogy ismerősök lettünk Vilmácskával a papír halmok között. Ha talált valami számomra fontosat, oda biceg hozzám és átadta --Nézze kedveském mit találtam. Önt ez bizonyára érdekli—mondta kedvesen.
Vagy, ha nem voltam ott, hátrahagyta a présmesternél a „kincset”, azzal hogy feltétlenül adja nekem.  Igaz: én sem mentem el egy- egy megtalált képeslap mellett.

Így működünk együtt a kidobott kacatok között. A telep alkalmazottai elfogadtak bennünket. Amolyan bogaras öreg bolondoknak tarthattak minket. Ezt a mosolyukból konstatáltam… Aztán nekem megbicsaklott az egészségem. S amikor visszatérhettem kedvenc vadászterületemre, már nem találkoztunk. Amikor érdeklődtem, telep alkalmazottai is hiányolták Vilmácskát.

--Jó ideje nem jön már. De azt hiszem  hátra hagyott  magának valamit – mondta a présmester.
Egy barna fedelű régi mappát hozott elő a kacatok közül. Kézbe vettem a dossziét s  rögtön láttam rajta az idő fogának nyomát .
Meghúztam a maslira kötött megfakult spárgát: levelek, képek, régi géprajzok sorjáztak benne.  Harmadik lapozás után  egy büszke fiatal hadnagy nézett vissza  a megsárgult  papírok közül. Egyenruháját látva nem volt kétség, hogy a K.u.K. hadsereg fiatal hadagya volt. Öntudatos büszke fiatalember nézett a gép lencséjébe, úgy száz évvel ezelőtt.  Pici bajuszkája alig sarjadzott. Amolyan első arc szőrök voltak ezek a bajusznak való pihék, amelyek kezdetben még ritkák akár a cirkusz kerítése. De már bajusz, amire fiatalon büszkének szabad lenni. Alaposabban megnéztem a képet. Jobb kezével  kardja markolatát szorította. A kardon is látszott, hogy új. Nyilván, azt kapta a kadétiskola után, tiszté avatás előtt. Öltözete is vadonatúj volt. Frissen vasalt. Csillogtak rajta a gombok. A képet megfordítva egy rövid kis üzenetet olvastam a kemény fénykép kartonon. Szép egyenletes, majdhogynem gépi pontossággal formált betűkkel írták, azzal a régi mártogatós tollal, tintával, amire ma már kevesen emlékeznek. 

„Utolsó üdvözlettem Károlyvárosból. Holnap indulunk a harctérre. Isten áldását kérem mindnyájatokra.  Jenő.
Károlyváros 1916 jul. 16  „

Ennyi volt a rövid közlemény. Bevallom szíven ütött a régi üdvözlet. Noha nem nekem szólt, de a névazonosság megfogott. Akaratlanul is megmozgatja a lelki rugókat, ha az ember a saját nevét leírva látja.  Lám itt egy Jenő 1916. június. 16. á-ból, amint az olasz harctérre indult. Három nappal írta névnapját követően. Bizonyára megállhatott a trén néhány napra Károlyvárosba, vagy talán egy hétig is ott időztek.
Ott készülhetett a fénykép. Ma ezt a helyet  Karlovácként emlegetik Horvátországban. Úgy tudom többször megfogyatkozott a lakósága a Jugoszláv „osztozkodás” ideje alatt. Lakóinak egy része hol erre, hol arra menekült. Mikor éppen kik jöttek. Merthogy erre felé mindig menekülni kell, származás, vallás, vagy politika hitvallás szerint. Erről szól a mi európai  történelmünk. Időről- időre, valakiknek mindig menni kell. Ez az, amit nem értenek meg soha Argentínában, Kanadában, Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban.
Trianon után a magyarok menekültek.   Aztán a  bosnyákoknak kellett pakolni.  Majd egy kis szünet jött.  Múlt század kilencvenes éveiben kezdődött újra a költözés, csak erről valahogy megfeledkeztünk a nagy rendszerváltásunk alatt...  Karlovácon előbb a szlovének, horvátok, majd a szerbek csomagoltak. A település ugyan is ott van valahol a mostani Bosnyák, Szlovén, Horvát határ közelében. Mondhatnám: kissé rossz helyen van, mert mint azt a történelem néhányszor már bebizonyította: határ mellett nem jó lakni.  Mert aki jön, aki megy, keresztülvisz útja a határ menti településen. Ilyen helyen törlik meg először csizmájukat a jövevények. Itt állítják elsőnek falhoz a férfi lakóságot. Itt teperik le bemelegítésnek az asszonyokat az ellenséges katonák. Itt fogják össze a baromfikat, lövik agyon a disznót, verik csapra a hordókat, törik össze a dunctos üvegeket, pálinka után kutatva. A hadak útját mi sem bizonyítja jobban, hogy itt akadt dolga Jenő hadnagynak is Károlyvárosba.

No, ő nem hódítóként járt itt. Ők akkor vigyáztak a tisztességre, a lakóság vagyonára, nem duhajkodtak, nem fosztogattak, ők akkor még otthon voltak… Károlyváros jobbára horvát és magyar lakta település volt. Lényegesen nagyobb a mostani  Karlovácnál. Nem tudom, most akad- e egyáltalán egy árva magyar Karlovácon? 

Egykoron viszont még egy fényképész is dolgozott, a közösségben, hiszen aki a képet készíthette itt élt, itt dolgozott. Ő, származására való tekintet nélkül kedvelhette a katonákat, hiszen munkát hoztak.
Fényképész mesterség fontos foglalatosság volt az elmúlt század elején. Úgyszólván: meg lehetett belőle élni. Az emberekben munkálkodott még az ősi ösztön. Hátra akartak hagyni valamit az életükből. Egy utódot, egy házat, egy fát, egy kerítést, vagy ha többet nem is: néhány fényképet.
Jenő hadnagy is így vélekedhetett a világ dolgairól. Készítettet, egy fényképet és postára adta a keménylapra kasírozott fotót. Szüleinek, vagy kedvesének szánta. Talán ifjú feleségének. Talán volt egy kislánya is, vagy fia. Ha volt:  pici lehetett.  Hiszen Jenő hadnagy úgy húsz éves forma ezen a felvételen. Vajon mi lett a sorsa a családnak?  Haza tért- e Jenő a frontról? A levelet megkapták, mert a fénykép ide került a mohácsi lomtelepre. 
Kellett, hogy legyen folytatása a történetnek, ha ezt az emlék köteget most 2o14 novemberében dobták a kacatok közé. Valaki, évtizedeken át őrizgette. Mindig jutott hely a lakásban, egyik szekrényben, vagy egyik fiókban ennek a képnek.
Óvták. Gondosan becsomagolták a fontos iratokkal együtt. Bizonyára néha ki is bontotta egy mind jobban ráncosodó, reszkető kéz, ezt a mappát és megnézte valaki a képet. Újra elolvasta a leveleket, és féltve visszakötötte az emlékeit.  Majd aztán sok évig pihenhetett a mappa… Mire valaki átrendezte a lakást és rátalált az emlékek gyűjteményére. Kibontotta. S azt mondhatta: Nézzétek, itt van nagyapátok! Milyen derék katona volt! Nézzétek a tekintetét, az arcvonását, a szemét, az álla szögletét. Teljesen olyan, mint a Lacikáé. Döbbenetes ez a hasonlóság… A mappát ismét bekötötték, visszatették és elfelejtették.  S Lacika is megöregedett. Elment Jenő hadnagy után… S lám a most az emlékek lánca megszakadt.  A déd unokáknak már nem mond ez a kép semmit. Csak a helyet foglalta. Az idő megint bevégezte dolgát. El akar tüntetni valamit, ami egykor fontos volt. Amire szeretettel gondoltak, amit az útókornak szántak. 
 

KELEMEN PÁLNÉ (Túrkeve)

Apósom édesapja , id. Kelemen Imre Túrkevén született 1863. december 25-én. 1891. február 4-én feleségül vette a szintén túrkevi 1873. március 13-án született Gyarmati Zsuzsannát. Házasságukból két gyermek született 1892. október 30-án Zsuzsanna és 1894. április 15-én Imre. A két gyermeknek sokáig nem örülhettek, mert a kis Zsuzsanna 3 évesen meghalt. Úgy tudták, hogy a szomszéd tanyában van, ahová sokszor átjárt játszani az ottani gyerekekkel a két tanya közti esőzés következtében keletkezett vizesárokba belefulladt. A család kétlaki életet élt a városban volt házuk az Ábrahám utca 12 szám alatt.  A gazdálkodó család 1906-ban kiköltözött Kabára (ez egy határ rész a város külterületén) a Hajtó út 96. tanyára és 34 éven át volt bérlője Polgár Gyuláné Ozsváth Ida birtokának (a hölgy férje Erdélyben Városfenesen református lelkész ők ott élnek). A birtok 1/3 része legelő 2/3 része szántó. Ez idő alatt 17 katasztrális hold földet vásárolnak egy másik határrészen az onnan 12 kilométerre lévő Szelesháton. 1910 körül eladják a városban levő házukat és a Rákóczi út 21. alattit vásárolják meg. Itt élnek 1955-ig.

            1914 októberében ifj. Kelemen Imre bevonult a 68. királyi gyalogezredhez. Az orosz frontra került, ott olyan súlyos lábfagyást szenvedett, hogy mindkét lábfejét amputálták.75%-os hadirokkant lett. Így kerül ismeretségbe Bracsok János csizmadiával. Az iparos ember Szarvasról került Túrkevére, itt nősült meg, felesége Kelemen Eszter. Házasságukból 10 gyermek születik 4 fiú és 6 lány.

            A lányok közül egy lesz az ő felesége.1917. szeptember 17-én köt házasságot az 1889. március 1-én születetett Bracsok Erzsébettel. Házasságukból két gyermek születik Pál 1919. január 22-én és László 1922. február 21-én. A fiatalok házassága oly annyira összehozza a két családot, hogy Bracsokék eladják a Debreczeni utcai házukat és a Rákóczi úti házba költöznek ők is.

            Özvegy  Bracsok János magával hozza a vele egy háztartásban élő négy gyermekét Róza leányát, aki nem ment férjhez, de vezeti a háztartást, Erzsébet segítője lesz, ő varrónő (pár éven belül meghal) István, András (megnősül aránylag fiatalon, elkerül a háztól) és Sándor (katonának viszik ő a II. Világháborúban eltűnt) nevű fiait.

            Az 1920-as évek elején Szelesháton a saját földön tanyát építenek, véglegesen oda még nem költöznek, csak a nagyobb munkák idején tartózkodnak ott. Jószágot a Kabai tanyán tartanak. Állományuk általában 4-7 ló, 12-20 szarvasmarha,40-50 anyajuh és szaporulata, 4-5 anyakoca és szaporulata, 4-5 tojó pulyka és 1 kakas, 4-5 liba és 1 gúnár, 3-4 tojó kacsa és 1 gácsér,40-50 tyúk és 3-4 kakas, 4-5 gyöngytyúk és 1 kakas.

            Lisztet a városban levő malomban őröltetnek (Bracsok János testvérének két szélmalma van itt) mindig annyit, ami szükséges. Tanyán a munkákat kézi erővel végzik, morzsolás, darálás, fejés, kenyérsütés stb. A tejet nem viszik be naponta a csarnokba. Túrót, tejfelt készítenek, ezt hetente 1x 2x a piacon eladják. Ilyenkor viszik be a tojást is a szedőhöz. Közlekedésre a lovas szekeret használják, de sokat lovagolnak (a nők nem) gyalogolnak is, a családnak van egy kerékpárja is.

            A tanyán és városon a világítását petróleumlámpával oldják meg. A városba 1930-ban vezetik be a villanyt, ők is beköttetik otthonukba.

            A családon kívül a nagyobb munkák idejére alkalmi munkásokat vesznek fel. Egy cselédet állandó jelleggel alkalmaznak, az velük közös koszton van, neki külön nem főznek. Nyáron az iskolaszünetben, ha a rokonságból nem volt gyerek, akkor 1-2 helybelit alkalmaztak a jószágok legeltetésére. Itt a gyerek az ellátása mellé fizetséget is kapott.

            A vizet ásott kútból nyerik, tanyán gémes, városon kerekes kút van. Háznál a városi víz csak a jószágok itatására és a háztartási munkálatokhoz jó. Ivásra kannákban fúrott kútból hozzák. 1929. október 13-án meghal id. Kelemen Imréné. A családot nagyon megviseli a halála, férje és fia egészségi állapota egyre romlik. Felmondják a bérleti szerződést,1940-ben átköltöznek Szeleshátra a 459. számú saját tanyára. Itt a terület eltartó képessége sokkal kisebb. Maradt 2 ló, 1 csikó,2 tehén, 2 ökör,1 anyakoca, 8 süldő, tartanak baromfit is, de libát már nem. Id. Kelemen Imre 1941. június 6-án meghal.

            Fia ifj. Kelemen Imre, aki a kihűlések és csonka lába miatt gyakran gyengélkedett, egyedül marad, mert fiai katonák. Pál 1940. december 2-án vonult be Mezőtúrra és onnan a fővárosba került a Honvéd, Műszaki Hadapród iskola állományába, ez egy nem mozgósítható alakulat volt. (Leszerelt 1944. április12-én.) László fia Orosházára vonult be 1941-ben onnan került az orosz frontra, majd több évre fogságba volt az Örmény Jereváni táborba. Túrkevére a románok és oroszok 1944. október 8-án jöttek be. Elvitték a kocsijukat a lovakkal együtt, levágták a vemhes anyakocájukat, megtizedelték a baromfiállományukat, de őket nem bántották.

            Értesítést kapnak arról, hogy Bracsok Sándor 1944. február 24-én, az orosz fronton eltűnt. Gazdálkodnak, a tanyai szomszédokkal összefogva, bizakodva, reménykedve. Aztán eljön 1946. augusztus 19. és Ifj. Kelemen Imre is meghal. Feleségét sokan kérik, de nem választ új párt; 1996. február 24-én követi őt.

MESTER GYÖRGYI

Frontkarácsony

Szakad a hó. Még ez is. Nem elég, hogy a hetek óta tartó kemény fagyok majdnem több kárt okoztak bennük, mint a golyó, ami a lövészárkon túlról bármikor eltalálhatja őket.
A hó előbb csak fehérre festette a lövészárok fekete falát, majd kibélelve a mély gödröt, puha takarót borított az ott gubbasztó katonákra. A sűrű hóesés elfedte a kilátást, azonban ez sem akadályozhatta meg, hogy a katonák előtt felderengjen az otthon képe. Most mindenki a szeretteire gondol, hiszen karácsony van, 1914 karácsonya.
Karácsony….Ki gondolta volna, hogy itt éri őket a tél?! „Mire lehullanak a levelek, otthon leszünk.” Ezt mondta mindenki, és ők elhitték. Legalábbis, hinni szerettek volna benne. De  még csak nyár volt, amikor a világégés elkezdődött, és az ősz akkor olyan távolinak tűnt.
Szenteste van. Ő itt kucorog korgó gyomorral, és a fejére hull a hó.
Talán az otthoniak is fáznak, és nincs ünnepi vacsora. De legalább együtt vannak. Lelki szemei előtt megjelent a nagy faasztal a vaskos üvegpoharakkal, középütt a mázas kancsóban néhány fenyőág, körülötte a fehér tányérok. Karácsonykor a csorba szélűt is ki kellett tenni, mert ilyenkor többen ülték körül az asztalt, mint szokásosan, hétköznap.
Nem biztos, hogy hús is került az asztalra. Bár anyját ismerve, nyilván szerzett valahonnan legalább egy árva csibét, hogy az unokáknak mégis legyen egy kis hús. Ha kalács van, az „vizes” kalács, töltelék nélküli, hiszen a faluban senkinek nincs a ház körül mák, és a dió se terem meg feléjük, piacról venni pedig nem telik. Ilyen ínséges, háborús időben örülnek, ha a mindennapi betevő falatra jut.
Gyerekek. Hát igen, a nővére gyerekei. Talán egyszer neki is lesz. Most jobb is, hogy nincs. Mit aggódna érte a felesége, és mit aggódna ő, a gyereke miatt. Nem beteg, nem nélkülözik-e? Háborús időben a gyenge, hiányos táplálkozás miatt ez jogos aggodalom lenne.
Ezt ő csak gondolja, de a bajtársán látja, mit őrlődik. Pedig inkább érte kellene a családjának szorítania. A lábujjai ugyanis megfagytak, a lyukas bakancsot hiába bélelték ki a tábori sajtó lapjaival. Nyomasztó hírek, silány papíron. Nem csoda, hogy lefagyott a lába.
A bajtársának gyereke van. Már ha megszületett, és minden rendben van. Mert arról nem tud semmit. Az asszonya öt hónapos terhes volt, amikor bevonult. Hetek óta nem kaptak az otthoniak felől semmi hírt. A tábori posta befuccsolt. Talán a kemény tél az oka, meg hogy kényszerűen beágyazták ide magukat, állóháború alakult ki. Se ők nem mozdulnak sehová, se őhozzájuk nem ér el semmi. Legalábbis, hír a nagyvilágból régóta nem érkezett.
A legutolsó hír is baljós volt. Annak az ismerős, vörhenyes szőke hajú fiúnak, aki a tőlük harmadik faluban lakott, megírta az anyja, hogy a papa haldoklik. Már akkor se volt jól, amikor bevonult az unoka. Hogy elhúzódott a háború, az csak súlyosbította az állapotát. A háború senkire nincs jó hatással. Nem is lehet. Folytonos az aggodalom, a rettegés a fronton lévőkért. És mostanra a hírek is elakadtak. Nem is tudja, mi a jobb ilyenkor, ha jön hír, vagy ha nem.
A ponyvát, ami alatt meghúzódott, egyre vastagabban befedi a hó, szinte paplanként borul rá, csalóka látszatát keltve annak, hogy melegíti. Talán ha váratlanul mégis megérkezne az ellátmány. Az, amiről a szakaszparancsnok azt mondta, küldték, de a rossz útviszonyok miatt, ebben a nagy hidegben, valahol elakadt.
Pedig most még csak nem is lőnek rájuk. Az ellenség is „karácsonyozik”. Vajon nekik jut ennivaló? Előkotorta a bádogdobozt, és derékszíja csatjával próbálta lefeszegetni a tetejét. Egy kis keksz volt benne, még korábbról maradt. Talán tudat alatt volt előrelátó, és erre a napra tartalékolta. Hogy neki is legyen karácsony…
A csontszáraz keksz végre ott volt a kezében. Elkezdte szopogatni, hogy tovább tartson. Sokáig forgatta a szájában, nem akarta lenyelni, hogy addig is abban a hitben tarthassa magát, étkezik. Úgy, ahogy az emberek szoktak, karácsonykor.
Most megint felrémlett előtte az otthona. A parasztház, a földes padlójú konyha a kemencével. A lobogó kemencetűz gondolatára kicsit mintha átjárta volna a meleg. És ekkor az orrában hirtelen érezni kezdte a sülő kenyér illatát. A gyomra összerándult, a szíve beléfacsarodott. Eszik-e még ő ropogós héjú, friss kenyeret valaha? Meddig tart még a háború? Ha nem ért véget őszre, itt ragadhatnak tavaszra, sőt nyárra és jövő őszre is… Talán sose lesz vége a háborúnak? Akárhogy is alakul, már semmi sem lesz olyan, mint régen volt.
Kidugta fejét a ponyva alól, mert még a hóesésen és a szél zúgásán keresztül is meghallotta,  nem messze tőle valaki vinnyogva sír. Nem látta jól, de a hang, az elhelyezkedésükből kikövetkeztetve, attól a középkorú férfitól eredhet, aki a nyomorék feleségét hagyta otthon. Tanárember volt a házaspár mindkét tagja. Nehezen éltek, amióta az asszony lebénult. A férfi egyszer valamiért megnyílt neki, pedig nem volt bőbeszédű, és nem is nagyon közösködött senkivel. Ez az egyszeri kitárulkozás aztán számára sok mindent felfedett. Szegény asszony. Vajon van-e, aki segíti, a férje távollétében? Milyen karácsonya lehet az ilyennek? Másokra van szorulva, idegenekre. És pont akkor, amikor senki nincs olyan helyzetben, hogy adakozhatna. Legalább az övéi odahaza összetartanak. Mármint reméli, hogy a nővére segíti a szüleit, mégiscsak ő a fiatal, a nagyobb munkabírású.
Az őszi munkákban kellhetett is a segítség. A földjük kicsi, afféle nadrágszíjparcella, de azért abban is megtermett a krumpli, a kukorica. A kertben meg az a kis zöldség. Azt az anyja egyedül is ellátja, de azért a szántóföldön elkel a segítség. Amíg ő odahaza volt, csinálta. Ki csinálta volna más?! Ő, a szülei kisebb gyereke, még otthon volt. Apjával együtt vitték a gazdaságot. Ha elhúzódik a háború, ebből is mi lesz? Az ő távollétében mindvégig nem támaszkodhatnak a családos lányukra a szülei.
Hirtelen észrevette, hogy a sötétben egy imbolygó, pici fénypont közeledik felé. Ösztönösen a fegyveréért nyúlt, de addigra már oda is ért a másik. A szakaszparancsnoka volt.
- Hogy van katona?- kérdezte az újonnan érkező. - Kibír még pár órát karácsonyi vacsora nélkül? Most szóltak a főparancsnokságról, valami ételt össze tudtak szedni, kiküldik. Ha csak hótorlaszba nem fut a teherautó, akkor még ma éjszaka megkapjuk a menázsit.
Odébb húzódott, hogy a szakaszparancsnok is melléférjen. Láthatóan beszélgetni akart valakivel. Most már ketten kuporogtak az egyre nehezülő, hótól nyirkos ponyva alatt, amiben volt valami jó is. A másik ember, a bajtársa közelsége, ami kissé mintha felmelegítette volna őt is.
- Mire gondol katona? - fordult felé a szakaszparancsnok. - Biztos a hazaiakra, ami teljesen érthető. Karácsony van. Én mindig katona akartam lenni, de még én is úgy tartom, Szentestén a katonának otthon a helye. A szeretteivel.
És bár a kérdést ő tette fel, szinte szóhoz se engedte jutni a másikat. A szakaszparancsnok magáról kezdett mesélni.
- Tudja, mindig kemény embernek tartottam magam. Bennem van tartás, és a kitartást, az összeszedettséget elvárom mindenkitől, az alám rendelt állománytól is. De az ember már csak olyan, hogy tervez. Vannak elképzelései a jövőről, ábrándjai, céljai, amiket szeretne megvalósítani. Én még a tavasszal azt terveztem, veszek egy kis házat, és megnősülök. Volt egy kis örökségem, gyűjtöttem mellé még egy keveset. Családot akartam alapítani. A menyasszonyom azonban, amikor elkezdődött a háború, kategorikusan kijelentette: ő nem akar hadiözvegy lenni. Hát gondolta volna, hogy az a nő, akit a gyermekeim anyjának akartam, így áll a dologhoz?! Itt és ekkor megmutatkozott, hogy mégiscsak rosszul választottam, rosszul terveztem az életemet. A házat se vettem meg, most már minek. Ha egyszer véget ér a háború, és marad a pénzemből valami, újra kell gondolni az egész életemet. Nem is tudom, mi a jobb? Itt ülni, és nem aggódni, hogy mi van az otthoniakkal, vagy érezni azt, hogy odahaza valaki vár, sőt visszavár? Folyton rám gondol, lesi a híreket, levelet ír, hogy tartsa bennem a lelket, hogy buzdítson, hogy egyszer ennek is vége lesz…maga nem így gondolja, katona?
Sokáig hallgattak, hallgatták a ponyvára hulló hókristályok monoton kopogását. Megint a szakaszparancsnok szólalt meg, mintha nem állná a csendet.
- Rossz itt egyedül. Egyedül, mert otthon nem vár senki. Persze a szavaimból ne a csüggedést vegye csak ki, én azért még nem adtam fel. Ezek magánéleti problémák, ami mindenkinek akad. És ez alól a kemény emberek se kivételek.
Érezte, hogy most már neki is illik szólnia. Nem akart barátságtalan lenni ezzel az emberrel, a feljebbvalójával, aki megosztotta vele a gondjait.
- Nekem még élnek a szüleim. Van egy nővérem is, családos, gyerekei vannak. Én is hazagondoltam. Rájuk, hogy vajon hogy boldogulnak. Így karácsony táján, különösen, ha nincs tennivalója, az ember összegzi az életét. Felértékelődnek a rokoni, baráti kapcsolatok. Maradt otthon egy jó barátom, egy sánta fiú. Nagyon okos, van benne kurázsi, önként is bevonult volna. De neki meg az lett a veszte, hogy akart jönni, de nem engedték, a hibás lába miatt. Biztos vagyok benne, hogy tartja a családommal a kapcsolatot, tán segít is nekik. Rendes ember. De valamiért ő mást gondolt a háborúról. Azt mondogatta, nem hiszi, hogy őszre véget ér. A nagyhatalmak nem szokták ilyen hamar lefújni a riadót. Marad a háború, ameddig a hatalommal bírók érdeke úgy kívánja. Ő tanult ember, mármint a barátom. Most egyelőre úgy látszik, az ő igaza jött be. De azért a remény él. Bennem legalábbis. Mindenkinek az lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha véget érne a háború. Hiszen már úgyis nagy a veszteség, miért haljanak meg még többen?! Kinek jó az?! Az egyszerű embernek bizonyára nem. És én úgy látom, a lövészárkok tele vannak egyszerű emberekkel…
Egy darabig mindketten hallgattak. Hogy teljen az idő, vagy hogy legalább annak az érzetét keltsék, a lövészárokban is lehet kulturáltan viselkedni, társas, közösségi kapcsolatokat fenntartani, ismét a szakaszparancsnok szólalt meg.
- Magát várja otthon valaki? Már úgy értem, a szűkebb családján kívül.
Ezen el kellett töprengenie. Vajon miként gondol rá az a lány, aki valamikor iskolatársa volt, és az utóbbi években néhányszor, amikor összefutottak, élénk érdeklődést mutatott iránta. Ha találkoztak, mindig szakított rá időt, hogy hosszasan elbeszélgessenek. Tudja róla - legalábbis, amikor ő bevonult, még úgy volt -, nem kötelezte el magát senkinek. Szemrevaló lány, falusi viszonylatban kifejezetten csinosnak mondható. Még a városi lányokkal összevetve is. Egyszer-kétszer meg is táncoltatta a szüreti, na meg a karácsonyi bálokon. És szinte észrevétlenül, gondolatai megint csak visszakanyarodtak a karácsonyhoz. Ha most otthon van, talán sorsdöntő is lehetett volna számára ez az idei karácsony. Ha nincs a háború, és ő otthon van. Mint egy egyszerű gazdálkodó, aki a földet túrja, de boldog és elégedett, mert van tennivalója, van értelme és látható eredménye is a munkájának. Egy földmíves, aki élvezi a szorgos munkája gyümölcsét, és arra alapozva házasodik. Ő megtette volna. Most már szinte bizonyosra vette, ha otthon van, megkéri a lány kezét. Miért is ne?! Egyszer csak el kell kezdeni az életet, a családalapítással se lehet örökké várni.
- Nincs, nincs senkije, aki a szülein és a testvérén kívül - beleértve a barátját is - odahaza várná?
A megismételt kérdést már modortalanság lett volna válasz nélkül hagyni.
- De, van egy lány. Legalábbis, azt hiszem, gondol rám. Tudja, hogy bevonultam. Amikor utoljára beszéltem vele, aggodalmat éreztem ki a hangjából. Mintha látatlanban is féltett volna. Ez azért reménykeltő, nem?!
A szakaszparancsnok bólintott. Az, reménykeltő.
- Tulajdonképpen nem volt még közöttünk komolyabb kapcsolat, de ahogy nekem, másnak se volt elkötelezve a lány. Ha most otthon vagyok, biztosan megkérem. Igent mondott volna.
- Az jó, ha igent mondanak az embernek - nyugtázta a szakaszparancsnok. Nekem is keresni kellene a háború után valami jóravaló lányt, vagy asszonyt. Esetleg hadiözvegyet, aki tudja, mit jelent a háború. Jó lenne lecsendesedni, nyugodtan élni. Hiszen békében is kell a katona. Arra, hogy kiképezzen másokat, vagy csak egyszerűen, hogy legyen, aki készenlétben áll, ha a hazát támadás fenyegetné. A katona hasznos ember, nem?! De a katona is élni akar. Itt élesben megy minden. Nem tudom, lesz-e alkalmunk, magának és nekem, egyszer még az életben a leánykérésre?! Ne is hallgasson ide. Amit mondtam, felejtse el. A katona azért megy a csatába, hogy győzzön. Nem lehet feladni, mert akkor nincs semmi értelme. Annak se, hogy itt vagyunk, és talán annak se, hogy megszülettünk. Valamit inni kéne. Ilyenkor inni kell a férfiembernek, mert ellágyul. Megbicsaklik az önbizalma, és kételkedni kezd. Nem csak önmagában, mindenben. Pedig azt nagyon nem szabad. Különösen nem a csatatéren. Látja, agyamra ment ez a hideg. Hogy csak szakad a hó, és nem jön a menázsi. Már egy forró teáért is hálás lennék, hátha még egy gyűszűnyi rumot is kapnánk. Csak úgy, a karácsony tiszteletére.
A közelben megint felhangzott a vinnyogó sírás.
- Ez melyik? - kérdezte a szakaszparancsnok.
- A tanár - felelte ő. A rokkant feleségét siratja. Az meg otthon valószínűleg őt. Nem is tudom, melyikük a nyomorultabb. Talán ez itt. Mert tudja, hogy segíthetne, ha otthon lenne. De a hivatalban azt mondták, az asszonynak a férjén kívül van más rokonsága is, gondoskodjanak róla ők. Megtehetik. A nő fivérei már idősebbek, őket nem rukkoltatták be.
- Szegény asszony, szegény ember - a szakaszparancsnok sóhajtott, aztán felállt, hogy a többi katonához is szóljon pár bátorító szót. Ha másról nem, a közeledő menázsiról.
Mit tudna itt az ember mást, reménykeltőt mondani? Az étel, már az is egyenlő a reménnyel. Hogy nem halnak éhen. Legfeljebb elesnek a csatában, de éhen nem halnak. Erről gondoskodnak azok, akik ide küldték őket.
Ahogy a hétrét görnyedő alak egyre távolodott tőle, arra gondolt, egyformák ők. Sérülékeny, érző emberek. Mindegy, hogy ki, milyen poszton van, egyszerű honvéd vagy szakaszparancsnok, mi a gondja, milyen volt az addigi élete, milyen jövő vár rá. Most ide vannak együvé rendelve, a sors által toborozva, hogy együtt, egy végtelen hosszúságú lövészárokban karácsonyozzanak. Már szinte nem is csupán bajtársak, családtagok. Jobb híján. Egy nagy család tagjai. Az emberiség nagy családjáé, amely nem bír nyugton maradni, és időről-időre háborút provokál. Persze, sohasem azok esnek el a csatatéren, nem azok kuporognak ázott ponyva alatt, éhségtől görcsbe rándult gyomorral, akik kitalálták a háborút.
Ezt a karácsonyt az egyszerű honvédek nem akarták itt, együtt tölteni a lövészárokban. Odahaza mindenkit vár valaki. Azt is, aki esetleg még nem is tudja, kicsoda lesz az illető.
A karácsonyt nem azért találták ki, hogy az ember azt a lövészárokban, a szeretteitől távol, éhezve, fázva, nyomorúságos körülmények között töltse.
Hol itt a szeretet?! A szeretetnek pedig mindenütt ott kéne lennie. Különösen karácsonykor. A szeretet nem fáradhat el, a szeretetnek élnie és érződnie kell.
Nem szokott költői észjárással gondolkodni, ennek ellenére úgy érezte, megszállta az ihlet, a karácsonyi áhítat. Ellágyították a saját gondolatai, rabul ejtette a karácsony szelleme.
Ismét végiggondolta, kikkel van itt együtt, kik is alkotják ezt az ideiglenes családot körülötte? A fiatal, vörhenyes szőke honvéd, a sírdogáló tanárember, a szakaszparancsnok, a többi, távolabb gubbasztó bajtársa, akik ugyan térben távol vannak tőle, azonban lélekben itt vannak közvetlenül mellette, vele együtt a lövészárokban, karácsonykor.
Hajnalodott. Megszelídült az időjárás, a súlyos, sötétszürke felhők felszakadoztak, egyre csendesebben esett, lassan már csak szállingózott a hó. Valahol, előbb vagy utóbb, a nap is felkel.
Jobbra tőle, a sírás elcsitult, úgy látta, a szakaszparancsnok a tanárember vállán nyugtatja a kezét, és halk hangon valamit, vélhetően vigasztaló szavakat mormol neki.
A pillanatnyi csöndben jól hallatszott egy közeledő teherautó motorjának berregése, ami a menázsival talán elhoz nekik is egy darabka karácsonyt. Még ha kicsit megkésve is…

PRUTKAY  PÉTER

A művész életrajza letölthető innen:

Prutkay Péter életrajz.pdf (214360)

HŐSÖK EMLÉKÉRE

1914-2014

Böröndiné Andi

Háborúban

Puskagolyó süvölt a légben,
A táj borús, sötét.
Nem hall ő mást a szélben,
Csak saját lélegzetét.
Agyában gondolat cikáz,
Túlélni ezt is, mint a többit…
Tölt,lő,vigyáz!
   
Csak lenne vége, menni innen,
Szűnne már a borzalom!
Lövészárokban fegyver, ember,
Oldalvást halott halom.

Miért vagyunk itt, ki tudja?
A cél nem lehet nemes,
Hisz Isten nem akarhatja,
Hogy fiút, anyát, férfit temess.

Aki most itt van, csak egy a célja,
Megvédeni saját magát, s
Két oldalán ki tegnap ismeretlent,
De ma már sorstárs, jó barát.

Bajtársaim, nézzetek rám!
Ha e poklot túlélitek, s
Velem egy bomba végez,
Vagy lövés éri szívemet,
Ha gépfegyver tüze luggatja testem,
Vagy bármi módon meghalok,
Mondjátok el majd otthon,
Hogy én egy igaz hős vagyok.

Mondjátok el anyámnak,
Hogy hősként hunyt el fia!
Higgye csak azt a drága,
Fiának volt mért halnia.

Higgye azt, hogy büszkén, bátran
Sőt! Századunk élén álltam,
Puszta kezemmel öldökölve,
Ellenséget döngölve véres földbe,
Eszmét követve, telve hittel,
Boldog mosollyal hunytam én el!

Hagy higgye csak egy pillanatra,
Hogy fiát e földre nem hiába adta.
S mi fiúk, anyáink szerelme,
Dicsőn, büszkeséggel telve
Hazafiként menetelve
Áldozzuk vérünket a semmiért.

Primusz Tibor László

A guminyomat

A halál gondolata nehezen ver gyökeret a fiatal elmében, de midőn egyre többen és többen távoznak szeretteink közül és csökken mindazok száma, akikkel közösen osztozunk a múlton, egyre inkább felerősödik és meggyötri a még középkorhoz sorolható éveket.  Bizony, amikorra magunkra hagy bennünket a felettünk járó generáció és ritkulnak a mellénk soroltak is, mind fontosabb a nyom, amit magunk után hagyunk. Számomra ennél is fontosabb, hogy megőrizzük azok individuumát, akiknek nagyszerűségét nem emlegetik fel sem írásos, sem elektronikus híradások, lexikonok szócikkei és így már csak elmémbe zárva élnek, de - az eredendő bűn okán - az árnyékvilágban már ott sem sokáig.
Nagymamám az idén hagyott magunkra, kilencvenhatodik évének vége felé, követve nagyapámat és öt gyermekét, köztük édesanyámat is. Május végén, oly napon temettük, ami talán mindenkit megilletne, hiszen a langymeleg napsütésben, a temető friss, tavaszzöld fáit susogtató lenge szél simogatásában, üde madárpletykálkodás közepette minden az élet dicséretéről szólt, s így gondolataink nem az elmúlás, hanem az újjászületés körül forogtak.  A temetés napján nem is foglalkoztunk a múlttal, az üresen maradt nagyszülői porta kapuja is zárva maradt és csak nyár végén jutottam el odáig, hogy bizony ez a korszak is lezárult, az ingatlant át kell adnunk a jövőnek, vagyis ki kell csempésznem azon emlékeket, amelyeket majd továbbhagyományozhatok gyermekeimnek, amelyek majd számukra is felidézik a kedves öregeket, az elhagyott házat. Mert a ház dobra kerül, túl sok az örökös, túl nagy a távolság, így nincs, aki magáénak akarja.
Sosem voltam mohó, most sem, hát nagy nehezen magamhoz veszem a rám tukmált szénrajzot, mely nagyszüleim ágya felett lógott és amelyet egykor édesanyámtól kaptak, amiért is a többiek számára is egyértelmű, hogy a kép engem illet. Az alkotáson a III., VII. vagy éppen a IX. stáció, a kereszt súlya alatt elbukó Jézus, a jobb sarokban az emlékezett homályába vesző művész, Farkas Ilona szignója. Ez a teher már sok is, van most már, ami elém idézi a sok szép emlék által oldott szomorúságú szobát, hol nagypapám, majd nagymamám is végleg lehunyta szemét.
A tárgyak birtoklása helyett sokkal inkább izgatnak a múlt ismeretlen rejtélyei, így inkább a megmaradt iratok, levelek felé fordulok. Tudom, hogy vannak köztük igazi ritkaságok is, hiszen sok éve foglalkozom családfánk kutatásával. Nagymamám múltja minden írásos emlékét megőrizte, köztük gyermekei, unokái leveleit, így rég elhalt nagybátyám melegen cirógató tekintete ismét rám mered, ahogy az egykori úttörőtáborból küldött gyermeki üdvözletét olvasom.  Van itt díszes, földosztáskori birtoklevél, korábbi telekkönyvek, nagyapám szüleinek, nagyszüleinek cirill betűs, Kárpátalján kelt keresztlevelei, házasságlevelek, vagyis csupa, számomra és sajnos csak számomra – meg talán még egy-két élő rokonom számára - felbecsülhetetlen érték. Bár az érdeklődés tüze bennem a legnagyobb, hiszen a többiek, a helyben lakók mindezt már ezerszer végignézhették előttem, a városi ember előtt és nem látták meg köztük nagyapám obsitját, a II. világháborúban kiérdemelt kitüntetések viselésére jogosító igazolványokat, amelyekről mindeddig nem volt tudomásunk, hiszen a hazáját és családját mindenekfölött szerető öregember azokkal sosem kérkedett. Elérzékenyülve bámulom a tenyérnyi, foszlásnak indult papírszeleteket, amikor nagynéném jön a belső szobából, kezében valami kartondarabbal, vagy mivel. „Ezt biztos értékelni fogod!” - mondja, és felém nyújt egy ősrégi guminyomatot, amely technikával készült képpel eddigi életem során még nem találkoztam, de azért rögtön ráismerek. „A dédszüleid.” - közli tömören. A DÉDSZÜLŐK, akikről annyit hallottam, nagymamám szülei voltak. Édesanyám megannyiszor emlegette kedves nagymamáját, aki 1952-ben – szintén e házban - az ő karjai közt halt meg. Csak egy pohár vizet kért, majd ágyában a fal felé fordult, felhörrent és már vége volt, alig 60 évesen. A melegszívű öregasszony kevéske (a havi 5 pengőt, majd a későbbi 20 forintot valóban nem nevezhetjük soknak) hadiözvegyi ellátását többnyire édességre költötte, amelyet aztán a folyósítás nevezetes napjain unokái között osztott szét. De velük osztotta meg valamennyi, a birtokába jutó jobb falatot, nem sok ügyet vetve arra, hogy a nagy osztogatás végén mi maradt meg önmaga számára. A guminyomaton, dédapám jobbján, fiatalon, vélhetően 1913. novemberi esküvőjük és dédapám ’14-es bevonulása közti időben látom végre őt, aki számomra is „mama” volt, hiszen a megannyi mese révén elevenen jelent meg képzeletemben. A képen huszonegy, huszonkét éves lehet és bár jobb arcából apró darabka hiányzik, így is többet kaptam a sorstól, mint valaha reméltem. Hányszor kérdeztem édesanyámat, hogy van-e kép róluk, de mindannyiszor csak nem volt a válasz. És most itt van, a kezemben tartom.
Bár eddig dédmamámról írtam, a valóságban elébb dédapám karakteres, katonasapka alatt megbúvó arcéle ragadott meg. Az akkori időkben elmaradhatatlan bajusz ellenére igencsak frissnek hat, a katonaruhát átrajzolva, akár a mai fiatalok közé is csatlakozhatna. Persze a képen látható szikár, büszke tekintetű férfi nem való a mába, különösen legendás múltját ismerve. Mert számomra mindig is Ő volt a legenda és nem Sztrogoff Mihály vagy éppen doktor Antekirrt alias Sándor Mátyás. Édesanyámnak kevés emlékképe volt róla, csak annyiban emlékezett rá, amikor négyéves korában, 1941-ben a ravatalon feküdt, ugyancsak itt, e ház falai között (Mégiscsak meg kellene tartani a házat, milyen istenverte világ az, amelyben így eltékozoljuk a múltunkat és vele a jövőnket is!). Szikár maradt akkorra is, ez, ami még megmaradt, meg az, hogy az ötvenhárom évesen elhalt hadirokkant folyton fázott, így rendre a kályha környékén keresett helyet magának. 
Természetesen nem édesanyám kislányos emlékei azok, amelyek alapján mindig is közelinek éreztem dédapám személyét, mégis fura módon jól el tudtam képzelni, ahogy a ravatalon fekszik.  Bár abban volt némi kontraszt, hogy az egyszerű kis falusi ház aprócska szobáját képzeletem teremméretűvé duzzasztotta, elnyelve így a számtalan, nemzeti színű szalaggal átszőtt koszorút, amellyel a hálás nemzet legfőbb méltóságai búcsúztak nagy halottunktól.
Ugyanakkor a valós tények sem oly szárazak, hiszen már-már legendáriumba illő mindaz, amit dédapám a Nagy Háborút követően, az orosz polgárháború időszakában átélt. Arról ugyan nem sokat tudunk, hogy a keleti front mely területein mikor és miként vitézkedett, de azt már világosan megőrizte nagymamám emlékezete, hogy a tüdőlövés miatt sebesült bakát a távoli Turkesztánnak a mai Kirgizisztánhoz tartozó területén tartották fogva, mégpedig vélhetően a vörösök. Persze számunkra mindez nem is vélhető, hanem egyértelmű, hiszen már a II. világháborút végigharcoló nagyapám is magától értetődőnek tartotta, hogy a fehérek nem lehettek, csakis a vörösök, mert azoktól sok jóra később sem számíthattunk. De hogy valami történelmi valóságalapja is legyen eme állításnak, tudnunk kell, hogy 1919 a jóravaló kirgizeknek is elhozta a szovjet időszakot, hogy aztán jó hét évtizeden át élvezhessék annak minden rothadt gyümölcsét. A szovjet táboroztatást támasztja alá az elbeszélésekből az is, hogy dédapám a fogolytársak között megannyi helybéli előkelőséggel és így a nemesség több tagjával is találkozott, többek között egy kirgiz herceggel, aki valamiféle káni leszármazott volt, vagy mifene, mindenesetre eléggé fontos személyiség ahhoz, hogy mások a szökését megszervezzék és elősegítsék. A nagy szökdösésnek aztán a magyar baka is áldozatul esett, így bár a táboron kívül találta magát, csakhogy jó 4000 kilométerre rezedaszagú falujától. Hogy ne legyen annyira elárvult, a frissen szabadult herceg nem éppen hercegi kísérettel látta el, vagyis kapott egy tevét, hozzá megfelelő helyi viseletet és némi nyelvi képzést, hogy hogyan nógassa a szelíd állatot… egészen hazáig. Aki látta a legendás Frenandellel A tehén és a fogoly című nagyszerű filmet, az tudhatja, hogy a filmbéli francia hadifogolynak mennyire nem volt egyszerű dolga a szintén vérzivataros 1942-ben Németországból szomszédos hazájába elvergődni pusztán egyetlen tehén, a jámbor Marguerite segítségével. Minő képtelenség azt hinni hát, hogy egy teve segíthet kijutni a polgárháború dúlta végtelen szovjet-orosz birodalomból. Nagymamám nagyszerűen tudta utánozni mindazt a kirgiz  nyelvtudást, amellyel édesapját jóakarói útnak engedték és ami cca. így hangzott: csááá… Hogy a helyi tevehajcsárok mennyire alkalmazták akkortájt állataik biztatására e hangokat, azt nem tudni, mindenesetre gyermekkoromban a mesélt történet e szakaszát  szerettem a legjobban (ebből is látszik, hogy mennyire együgyű gyermek voltam, de legalább volt miért dicsérni az öregeknek,  amikor én is hangosan „csáácsogni” kezdtem: „Milyen okos ez a gyerek!”). Az utazás során aztán a teve gyorsan sutba került, mivel jó ősöm korán célt tévesztve (illetve a sors és kényszer diktálta útvonalat követve) egészen a Balti-tengerig jutott, amelyet hajóval átszelve végre Dánia partjainál kötött ki, ismét civilizált környezetben tudva magát. Onnan pedig már vasúton hamar hazakerült.
Nos, ez az a történet, amely gyermekként elvarázsolt. Ma már persze másként látom a haza szolgálatába belerokkant, szeretteire áhítozó és életéért mindvégig kitartóan küzdő fiatalembert. Olyan nagyszerűség ez, amire csak a legnagyobb próbatételeket is kiállók, emberségüket megőrzők juthatnak el. Mint az én szeretett nagypapám volt és a most már képet öltött dédapám is, akik alig párszáz méterre nyugszanak egymástól szeretett falujuk, Tápiógyörgye temetőjében. Büszke vagyok rájuk és szeretném, ha minden család ugyanilyen büszkeséget érezne hasonló sorsot megjárt ősei iránt.
A guminyomatot aztán digitálisan restauráltattam. Most szobám falán lóg, közvetlen nagyapám háborús tablója mellett.  Másolata nagy utat járt be, részt vett a Stefánia Palota nagy háborús kiállításán (Ember az embertelenségben címmel volt látható), ahonnan aztán vándorkiállítás keretében bejárta az országot.
Budapest, 2015 márciusa